Táplálkozási tanácsok közérthetően, testsúly, fogyás, életmód, receptek.

Egyél rendesen!

A lélek súlya

Avagy, miért fullad kudarcba minden fogyókúrád...

2019. október 06. - P. Szabó István

dscf7389.jpg

Ha mi emberek valóban logikusan gondolkodó intelligens lények lennénk, akkor az életünk is értelmes lenne és egyszerű, és egy csomó olyan probléma nem is létezne, mint amely problémák valójában a legeslegnagyobb és legeslegmegoldhatatlanabbnak tűnő problémáink öröktől fogva, úgy mint a különféle addikcióink, vagy éppen a testsúlyunk.

Mert amikor ezekről beszélünk, és/vagy ezek megoldását kutatjuk, akkor tulajdonképpen azt már eleve abban a tudatban tesszük, hogy tökéletesen tisztában is vagyunk a válasszal:

Ne egyél annyit, egyél máshogy, egyél mást, mozogj többet... stb.

És ez tényleg pont olyan, mint a dohányzásról, az alkoholról, vagy mondjuk a szerencsejátékról való leszokás.

Ne vegyél, ne vedd a szádhoz, ne menj be a terembe, és a probléma meg van oldva. Legalábbis kívülről nézve ez ennyire egyszerű.

Belülről átélve viszont semmi sem nehezebb és bonyolultabb, mint legyőzve a sorsunkat, felülemelkedni a  kapott feladatokon. Mert a nagy döntések súlyos pillanataiban valahogy mindig jönnek azok a fránya "körülmények", meg egy gonosz kisördög a vállunkon mindig addig-addig suttog a fülünkbe, amíg rá nem dumál minket valami butaságra, bizonyítandó, hogy az úgynevezett "szabad akarat", amit oly nagy kincsként kaptunk - miután Éva leszedte azt az almát, annak ellenére, hogy világosan meg lett neki mondva, hogy ne tegye - valójában csak egy színesre fújt luftballon.

Pont ahogyan az egyik kedvenc Woody Allen mondásom szól: "Meg akarod nevettetni Istent? Mesélj neki a terveidről..."

Én például több, mint 25 évvel ezelőtt elhatároztam, hogy legközelebb, amikor majd megkínál valaki valami sütivel, vagy csokival, vagy az anyukám megint azt a krumplipürés sülthúst csinálja, azzal a finom dínsztelt káposztával, meg a kedvenc citromosomat, akkor egyszerűen majd azt fogom mondani neki, hogy “Köszönöm szépen, de nem kérek.” Majd ezt követően 20 esztendőn keresztül mindent megtettem annak érdekében, hogy ez valahogy összejöjjön, hogy legalább egyszer sikerüljön végre, de kudarcot vallottam.

És tényleg nem arról beszélek, hogy elterveztem, és egy pár napig nem sikerült, de utána igen, hiszen amiről szó van, olyannyira banálisan egyszerű, hanem konkrétan tényleg és komolyan 20 éven keresztül képtelen voltam nemet mondani azokra a dolgokra, amiket szerettem, amelyek ízlettek, és közben sohasem tudtam megindokolni, hogy éppen abban a pillanatban mi térített el, mi vitt a rossz irányba.

Csak azt tudtam, hogy valami belső hang mindig helyettem döntött, valahogy kikapcsolta az agyamat, és helyettem mozgatta a kezeimet meg a számat.

Szinte ott se voltam, szinte csak kívülről néztem végig az egészet, mint egy sután öntudatra ébredt, tehetetlen marionett figura.

Ezt simán lehet, hogy más nem érti, csak én, vagy "Mi", akikkel mindez szintén megtörtént, vagy éppen történik még mind a mai napig.

Én így küzdöttem végig az utóbbi évtizedeimet, és nevetségesen hangzik,  de eszementen sokáig tényleg rendre a cukor, a süti, vagy a tészta győzött.

De hogy mit is próbálok ezzel elmondani?

Csak azt, hogy nekem ahhoz, hogy arról a 120 kilóról, amire ostobán felfogyókúráztam magam az évek alatt, újra lemenjek a varázslatos 90 kiló alá, egészen komoly utat kellett bejárnom, és messze sem csak az volt a feladatom, hogy helyre tegyem a táplálkozásomat meg az edzéseimet, hanem sokkal, de sokkal több.

Nekem először meg kellett küzdenem önmagammal, fel kellett ismernem, hogy valami nagyon nincs rendben velem, az életemmel, meg az úttal, amelyen járok.

El kellett adnom mindenemet - ami akkoriban egészen sok jó, meg drága cucc volt - fogni egy bőröndöt, elköltözni Amerikába, ott rettenetesen sokat félni és szenvedni, majd onnan visszaköltözni Európába, Máltára, ahol megint szenvedni egy sort, meg megcsinálni mindenféle aljamunkát, méghozzá a leggyökerebb főnökök alatt, de közben meg összetalálkozni "velem", lerendezni a dolgaimat, elfogadni, belenyugodni, elengedni, aztán hazamenni Magyarországra, és ott újrakezdeni a nulláról, de már abban a tudatban, hogy onnan már minden rendben lesz.

Majd megint, átélni egy csomó jót, és mégtöbb rosszat, aztán végre néha kicsit több jót, mint rosszat, közben totálisan leégni anyagilag, csilli-villi Bömös helyett, egy lepukkadt Clio-t hajtani megint, és büszke férfiként túlélni, hogy az aprócska barátnőm tart el.

Belemenni egy egészen elképesztő, minden irányból érthetetlen televíziós szereplésbe egy amúgy tök jó sütős műsorban. Ott kamerák előtt átélni életem talán legrosszabb pillanatait, és kvázi élőben megmutatni ország világnak, hogy milyen is az, amikor a P. Szabó igazán kudarcot vall.

dscf3618.jpg

Rögtön másnaptól persze végigcsinálni egy csomó rettenetesen nehéz órát egy kiváló kineziológusnál. Olyan kérdésekre válaszolni, amelyek eszembe sem jutottak volna soha, ráébredni döbbenetes összefüggésekre,  belemenni olyan beszélgetésekbe, amilyeneket azelőtt csak kerülgetni vagy tologatni volt erő, megbékélni az ősökkel, majd amikor már úgy tűnt, hogy talán tényleg kezd jobb lenni, ismét bőröndöt ragadni, és menekülni egészen Spanyolországig, ahol végre abban a hitben fellélegezni, hogy itt talán már tényleg érdemes lesz élni…

Szóval, csak azért mondom mindezt, mert meglehet, hogy eddig azért nem sikerült elérned az ideális testsúlyodat, mert lélekben egyszerűen még nem tartasz ott. Nem jutottál el odáig. Még nem készültél fel rá, még nem találkoztál önmagaddal, még nem oldottad meg a dolgaidat, és még fizikálisan is cipelned kell mindazokat a terheket, amelyeket lelkileg cipelsz.

Tudom, hülyeségnek hangzik, de szívből gondolom, hogy nem az!

Előfordulhat, hogy a Te esetedben sem pusztán csak szénhidrátokról, fehérjékről, zsírokról, vitaminokról, meg anyagcseréről van szó, hogy a dolgot nem oldja meg sem a kalória-, sem a mikro-makro tápanyagszámolás, sem semmilyen női magazinos fogyókúrás hókuszpókusz, hanem amiről inkább szó lehet, az az elcseszett múlt, az elfojtott vágyak, a mérgező kötelékek, a ki nem mondodd szavak, az át nem élt kalandok, a be nem teljesült, vagy éppen rosszul dekódolt álmok, és sajnos addig amíg ezeket nem sikerül felszabadítanod, elérned, megtalálnod, elengedned, addig bármennyire is akarod, meg hiszel benne, meg kitartasz, vagy küzdesz érte, sem fog csökkenni a súlyod, még ha konkrétan beledöglesz, akkor sem, mert talán az a teher, amit magadon hordozol, nem más, mint a lelked súlya, és attól egészen biztosan nem lesz könnyű megszabadulnod...

OLVASS TOVÁBB: MIÉRT NEM ÍROK NEKED ÉTRENDET?

online_ta_pla_lkoza_s_terveze_s_napi_konzulta_cio.png

A bejegyzés trackback címe:

https://egyelrendesen.blog.hu/api/trackback/id/tr5815201608

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Lester. 2019.10.29. 18:48:24

Kedves István!
Elolvastam sok írásodat, és azt amit az életedről megosztottál az írásokon keresztül. Megnéztem az Indiánt (többször is, és még mindig nem utoljára), sőt egy cimborámnak is ajánlottam, aki szintén ezt a korosztályt képviseli (1970 - 80 között születettek) és ő is "többszörmegnézősnek' találta.
Én sajnos az a bizonyos 'kispolgár' vagyok, és amikor olvasom az életed, a különböző szakaszokat, akkor azt gondolom, hogy: igen, ez élet.
Művészet: színház, tánc, film, fotó, írás. Sport, és edzősködés. Folyamatos tanulás az élet különféle területeiről. Világjárás, és nem csak, mint turista, hanem hosszabb időre ott élve. Azt gondolom, hogy ehhez komoly bátorság kell. Azt gondoltam, hogy ehhez az a már-már Rejtő Jenő némelyik hősére jellemző lazaság (lelkierő) kell, ahol az élet csak egy nagy játszótér, és bármit lehet tenni, meg lehet 'verődni', le lehet szegényedni, attól még az élet mindig szép.
És akkor írod, hogy kineziológusnál voltál. Ezek szerint még ez a tengernyi mennyiségű élmény, (és azért ezek között jócskán voltak sikerek is) a sok tapasztalat sem elég az önmagaddal való megbékéléshez.
Volt a 'Lélek súlya' című írásod. Én nem nézek tévét, de a család igen, és néha megy ez az 'Élet 250 kg felett' című műsor, és olyankor bele-belenézek én is. Persze, ott azért könnyű hibát találni a táplálkozási szokásokban, amitől meg lehetett akkorára hízni, ehhez nem kell szakértőnek lenni, de valahogy én ott is azt látom, érzem, hogy bőven van gond ott fejben (lélekben?) is, és az evés semmi más, mint pótcselekvés, vagy védekezés a 'valóság' ellen. Persze gondolom én is, hogy nem lehet mindent visszavezetni lelki problémákra, de azért azt (is) gondolom, hogyha a legtöbb ember munkája valamiféle 'értelmes' tevékenység lenne, nem csak pénzkereset, lenne valamiféle közösség, ahová tartozhat és számít valamit, nem mérné magát folyton másokhoz, nem zúdulnának rá a médiából és közösségi oldalakról a mások sikereiről és boldogságáról szóló képek és posztok, ha lenne miért dolgozni, talán az evés, mint (egyetlen) örömforrás is kisebb jelentőséget kapna. Sokan talán a túlevéssel akarnak valami űrt betölteni az életükben, de ez már nagyon ezoterikusan hangzik. (Egyébként ebben az Élet 250 kg felett-ben a súlycsökkentő műtétet végző orvos is szinte mindig javasol a páciensnek pszichoterápiát...)
És hogy miért írtam ide mindezt?
1. Mert tök jó a blogod (a régi is) és alig-alig van komment, miközben minden szir-sz@r blogon szinte állandó közösség kommentel, úgyhogy tudd: van olvasód.
2. Ez az írásod, benne a kineziológus, az 'Andi kész van' című, a 'Lélek súlya' című, és az Élet 250 kg felett-ben annyi a közös, hogy aki "lélekben" / fejben rendben van, annak sokkal kevésbé vannak súlyproblémái.
3... szóval, ha ismét profilt váltanál, akkor a sok coach, családállító, kineziológus, pszichológus, terapeuta és segítő mellett még van hely a piacon, mert a jólét növekedésével úgy látszik együtt jár az elégedetlenség növekedése is, meg a testsúly növekedése is.
De bárhogy döntesz is, az írást ne hagyd abba.
Maradok tisztelettel: Lester

P. Szabó István 2019.10.29. 18:51:20

@Lester.: Hálásan köszönöm, hogy mindezt megosztottad velem... Kevesen csinálják. Az internetes kommentelés sajnos leginkább már csak a haragról és a gyűlölködésről szól, és bármit is teszem, engem is ott marnak, ahol csak tudnak... Köszönöm!